Harcos Katalin: Mellettem alszol

Arcodon sápadt holdsugár matat…
mellettem alszod fáradt álmodat.
Karomban ezer ölelés lapul,
de csak csodállak, mozdulatlanul.

Kezemben millió érintés remeg…
szeretném megérinteni a kezed.
Szememből szerelmes pillantás oson
és végig suhan lágyan az arcodon.

Sóhajod lebben az ajkad körül…
táncot jár vígan, s tovább penderül.
Bőröm cirógatja leheleted
amint átölelem a testedet.

Mennyi csoda és mennyi titok!
Boldoggá tesz, hogy melletted vagyok,
de ha felébredsz, majd szemérmesen
lehunyom álmot mímelve a szemem…

Harcos Katalin: Álmodtam veled...

Mint egy gyermek, úgy voltam karodban.
Megcsókoltad finoman a számat,
fölém hajoltál gyengéden, titokban
és megpusziltad a szempillámat.

Leheleted táncot járt hajamban…
szellőként bújócskázott csintalan,
s egy óvatlan, röpke pillanatban
pajkosan megbújt a nyakamban.

Míg egyik karod ölelve tartott itt,
másik magányos vándorként útra kelt,
bejárva testem rejtekútjait,
útján titokzatos zugokra lelt.

Úgy bújtam meg riadtan benned,
mint reszkető holdsugár az éjben,
mit látni alig, mégis elvakít,
ha begyűjti sugarát szemed
ezüstösen, sápadt-fehéren.

Körülvettél biztonságoddal engem,
s nem vágytam már tüzes szenvedélyre,
csak elrejtőzni a világ elől öledben,
csak átkarolni, és szeretni végre.

Érezni, hogy itt vagy… velem lehetsz,
tudni, hogy szeretsz, és a tiéd vagyok,
látni, ahogy szemeddel rám nevetsz
s szemed fényes csillagként rám ragyog.

Öleltél, mint, ki sosem szeretett mást,
reszkető szívvel és szerelmesen…
magadhoz olyan gyengéden karoltál,
míg csókjaiddal lezártad a szemem.

Megbújtam karodba, mint egy gyermek.
Te fölém hajoltál nagy titokban,
s míg csókoltad édesen a számat
én végtelenül boldog voltam.