William Shakespeare: Sonnet 73

That time of year thou mayst in me behold

When yellow leaves, or none, or few, do hang

Upon those boughs which shake against the cold,

Bare ruin'd choirs, where late the sweet birds sang.

In me thou seest the twilight of such day

As after sunset fadeth in the west,

Which by and by black night doth take away,

Death's second self, that seals up all in rest.

In me thou see'st the glowing of such fire

That on the ashes of his youth doth lie,

As the death-bed whereon it must expire

Consumed with that which it was nourish'd by.

This thou perceivest, which makes thy love more strong,

To love that well which thou must leave ere long. William Shakespeare: 73. szonett Nézd, életem az az évszak, amelyben Pár rőt-levél (vagy az se) leng, a tar Fák ágai reszketnek a hidegben: Dúlt kórusukban nem zeng drága dal. Bennem már csak az a homály dereng, Mely alkony után sápad nyugaton S amelyet lassan, feketén beleng Az éj, a fél-halál, a nyugalom. Bennem már csak az a kis láng lidérclik, Mely ifjusága hamván haldokol, Mint ravatalon, amelyen kivégzik: Amiből kelt, vissza abba omol. Ezt látva, csak erősödik szerelmed, Hogy szeresd azt, aki maholnap elmegy. (fordította: Szabó Lőrinc)